|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 26 találat | lapozás: 1-26 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Takács Ferenc László 1991. február folyamánA román nacionalisták rendszeresen írják arról, hogy a székelyek nem magyarok. A csángókról az egyik román lapban olvasható: "Bizonyítékaink vannak arra, hogy ezek román jobbágyok voltak, akik magyar nemesek birtokairól szöktek meg, s ideiglenesen a székelyek között húzták meg magukat" "Ideje már, hogy a Román Tudományos Akadémia egy bizottságot nevezzen ki a csángók történelmének tanulmányozása céljából, hogy véget vessenek annak a vitának, amely megzavarja ennek a lakosságnak a nyugalmát." /Adevarul in libertate, 1990. okt. 19./ Legutóbb dr. Bárányi Ferenc a parlamentben előterjesztette az RMDSZ álláspontját, emiatt többen felháborodtak és tiltakoztak, köztük a kolozsvári Nemzeti Megmentési Front. Bárányi az 1918-as gyulafehérvári határozatra hivatkozott, kifejtve, szeretnék, ha az erdélyi magyarság "politikai, gazdasági és jogi helyzetét az 1947-es állapotnak megfelelően" állítnák vissza. Szeretnék, ha megszüntetnék a vidékek, helységek etnikai összetételének megváltoztatását. A kolozsvári Nemzeti Megmentési Front nyilatkozatban fejtette ki álláspontját. Ebből egy-két idézet: "Három dolog döbbenti meg az olvasót: a hangvétel, a tartalom agresszivitása, és a hamisítás. Az egész anyag tiszteletlen, sértő és elítélendő vádaskodás a kormány és a román nép ellen." "A Bárány /sic!/ úr által kifejtett gondolatok cinikusak, gyűlölettel és megvetéssel telítettek. Az NMF közbotránynak tartja, és mint ilyet, elítéli". /Adevarul in libertate, 1990. okt. 17./ Hol van már az az idő, amikor a XVII. És XVIII. században még minden moldvai és havasalföldi krónikás "tara unguresca"-nak, vagyis "magyarok országának" nevezte Erdélyt. /Takács Ferenc: A Vasgárda szelleme él és virágzik. = Erdélyi Magyarság (Budapest), febr., 5. sz./1992. február 14.Az 1910-es népszámlálás szerint Erdélyben 5,2 millió ember élt, közülük magyarnak 1 662 ezer /32 %/, románnak 2 829 ezer /54 %/, 565 ezer németnek /11 %/ vallotta magát. Az 1977-es hivatalos népszámlálás szerint Erdély összlakossága 7,5 millió volt. Ebből magyar 1 651 ezer /22 %/, román 5 321 ezer /71 %/, német 323 ezer /4 %/. A változás 77 év alatt: a magyarok száma 11 ezerrel, a németek száma 242 ezerrel csökkent, a románoké 2 492 ezerrel nőtt. A mostani népszámlálás során a nyomtatványokat ravaszabbul szerkesztették meg, mint ahogyan erről a közönség értesült. A románokat is hat megnevezéssel jelölték és két kategóriába sorolták: román, isztoromán, meglenoromán, vlach, cici ? kódszáma 10, arománok ? kódszáma 32. A magyarok számára négy megjelölést és három besorolási lehetőséget biztosítottak: magyar /maghiar, ungur/ ? kódszáma 11, székely ? kódszáma 33, csángó ? kódszáma 35. Ezzel a külföld előtt mutatták a népszámlálás "mélységesen demokratikus" voltát. Azt már nem tudják külföldön, hogy isztoromán, meglenoromán, vlach, cici egy szál sincs Romániában. Ezek a népek Horvátországban, Szerbiában, Bulgáriában és Görögországban élnek, s a szerbiai vlachok kivételével eltűntek, mivel asszimilálták őket. A népszámlálásnál vegyes nemzetiségű vidéken ügyeltek arra, hogy a népszámláló biztosok lehetőleg románok legyenek és utasították őket arra, hogy a nemzetiség és anyanyelv jelölésére használt kódszámokat ne írják be. /Takács Ferenc: Nemzetiség, anyanyelv és kódszámok. = Heti Magyarország (Budapest), febr. 14./1993. szeptember 11.A román államiság százegynéhány éves története összefonódik az intézményesített idegengyűlölettel, a legkegyetlenebb és legrafináltabb "etnikai tisztogatásokkal" - mindmáig. Ezért időszerű és mulaszthatatlan Matatias Carp FEKETE KÖNYV-ének /a jelen kiadás alapművének/ megjelentetése - írta a Háromszék, ismertetve Matatias Carp Holocaust Romániában 1940-1944 című, Budapesten újrakiadott könyvét. /Matatias Carp Holocaust Romániában 1940-1944. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 11./ Matatias Carp: Holocaust Romániában Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról 1940-1944 /Primor Kiadó, Budapest/. Fordította Takács Ferenc.1993. október 22.Matatias Carp a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének, majd a Román Zsidók Szövetségének főtitkára volt. Fekete könyv. A romániai zsidók 1940-1944 közötti szenvedései című négykötetes művát 1946 és 1948 között adta ki Bukarestben. Első kötete a vasgárdisták rémtetteivel. A második a iasi-i pogrommal, a harmadik a Dorohoi megyei, észak-bukovinai, besszarábiai, transznisztriai zsidók megsemmisítésével foglalkozik. A negyedik kötet az észak-erdélyi zsidók deportálásáról számol be. Matatias Carp könyve kevéssel megjelenése után hozzáférhetetlenné vált az olvasók számára. Példányait megsemmisítették, a román titkosszolgálat ügynökei a világ nagy könyvtáraiból ellopták a könyvet. A könyv minden példányát azonban nem sikerült megsemmisíteni. Carp szerint a román fasiszták 300-350 ezer zsidó meggyilkolásáért felelősek. Most Magyarországon megjelent a Mataias Carp Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról - 1940-1944, Primor Kiadó, Budapest, 1993. A könyv az Erdélyi Magyarság Alapítványnál rendelhető meg. A magyar kiadást Matatias Carp első három kötetéből állította össze a fordító, Takács Ferenc. A negyedik kötetet kihagyta a fordító, mert arról már sok történelmi összegzés készült. /Takács Ferenc: Holocaust Romániában. = Élet és Irodalom, okt. 22./1994. március 19.Matatias Carp négykötetes munkájában /Cartea Neagra, Bukarest, 1946./ dokumentumok alapján bemutatta az 1940-1944 közötti romániai zsidóüldözés történetét. Később a hatóságok lefoglalták a fellelhető példányokat, a közkönyvtárakban levőket elkobozták, a magángyűjteményekben levő példányokat ellopták. Fél évszázadon át azt sulykolták nemzedékek tudatába, hogy Románia megmentette a területén élő zsidóságot. Ezzel kapcsolatban a könyv szerzője megírta: az országban nem voltak gázkamrák, krematóriumok. Itt "addig verték az embereket, míg erejüket vesztve kiszenvedtek; betömött szellőzőnyílású vagonokban fojtották meg őket; eladták a kiszemelt áldozatot, /a kijelölteket kilőtték a menetoszlopból, hogy ruhájukat eladhassák/; darabokra vágtak zsidókat, hogy vérükkel a szekerek tengelyét kenjék, és így tovább..." A könyv rövidített magyar nyelvű változata Holocaust Romániában címmel /Budapest, Primor Kiadó, 1993/ megjelent, Takács Ferenc fordításában. A Bihari Napló ebből a könyvből fog részleteket közölni, mert az említett könyv romániai magyar nyelvterületen nem került terjesztésre, továbbá mert erről a tényről szó sem esik Romániában. /Bihari Napló (Nagyvárad), márc. 19-20./1995. január folyamánTakács Ferenc ismertette Miskolczy Ambrus professzor tanulmánykötetét: Eszmék és téveszmék. Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről /Bereményi Kiadó, ELTE BTK Román Filológiai Tanszék, Budapest, 1994./. A könyv olyan kérdéseket próbál megvilágítani, amelyek nemzedékek sorát foglalkoztatták, mint például: a román nép eredete, Dracula öröksége, az erdélyi fejedelemség és a román vajdaságok viszonya, a görög katolikus vallás és az ortodoxia, stb. /Kapu, jan./1996. december 18.Stark András budapesti történész csaknem egy évig tanulmányozta Washingtonban, a Holocaust Memorial Museumban őrzött mikrofilmeken a zsidóüldözések Kárpát-medencére vonatkozó dokumentumait. Az adatok feldolgozását könyvben fogja közzé tenni. Antonescut rehabilitálni akarják, azt állítva, hogy nem engedélyezte a zsidók deportálását. A nálunk fellelhető irodalom szegényes, mondta. Megjelent ugyan magyarul Matatias Carp román hitközségi vezetőnek a háború után írott munkájából egy magyar nyelvű kivonat, de más alapvető könyvek hozzáférhetetlenek. Izraelben megjelent egy tizenkét kötetes munka a romániai vészkorszakról, dokumentumok alapján. Ez az összeállítás nincs meg sem a Széchényi Könyvtárban, sem a rabbiképző könyvtárában. Romániában az Antonescu-éra zsidóüldözése az 1941. jún. 26-27-i pogrommal kezdődött, amely Iasi városában történt és 8-15 ezer zsidó áldozata volt. Antonescu hazudott 1946-ban a népbíróságon, amikor azt állította, hogy nem volt tudomása a iasi-i tömeggyilkosságról. A hadseregnek kiadott parancsaiban maga szólította fel a katonákat a kivégzésekre. 1941-ben történt pogrom Balti, majd Chisinau városban, Odesszában 1941 októberében /ebben a városban 20-30 ezer zsidó áldozata volt a pogromnak. Ezután rendeltek el a zsidók deportálását Transznisztriába. Az Antonescu rezsim idején 330 ezer zsidót öltek meg Romániában. Amint azonban Németország végső győzelme kezdett bizonytalanná válni, Antonescu nem járult hozzá ahhoz, hogy Németországba deportálják a zsidókat. /Neumann Ottó: Dokumentumok a romániai holocaustról. Beszélgetés Stark Tamás történésszel. = Magyar Hírlap, dec. 7., átvette: Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 18./ A cikkben említett magyar kivonat: Matatias Carp: Holocaust Romániában 1940-1944 - fordította Takács Ferenc.1998. december 8.A budapesti Teleki László Közép-Európa Intézetben nemrég konferenciát tartottak Szlovákia és Románia 1989 utáni magyarságpolitikájáról. Az esemény része volt egy szélesebb kutatási programnak, amely Magyarországgal szomszédos, magyar kisebbségeket magába foglaló országok kisebbségpolitikáját vizsgálja. A vitaindítóként szolgáló tanulmányok Magyar nemzeti kisebbség Közép-Kelet-Európában címmel könyv formájában is napvilágot látnak majd. Takács Ferenc, a Határon Túli Magyarok Hivatala Románia főosztályának munkatársa kijelentette: amikor az RMDSZ 1996 telén belépett a kormányba, két rossz megoldás közül a kisebbiket választotta. Ha nem vált volna a koalíció részévé, soha nem lehetett volna lemosni róla a vádat, hogy kihagyott egy ilyen történelmi lehetőséget. Még a legradikálisabb kisebbségi vezetők is tudják, hogy az adott ország többsége nélkül szinte lehetetlen a kisebbségi kérdés demokratikus rendezése. E szempontból is példaértékű volt az RMDSZ bukaresti szerepvállalása. Másrészt a Szövetség kormányba kerülésével a "rebellis" magyarok ellenőrzése is könnyebbé vált a román politikai elit számára. Takács szerint Románia modern történelme során csak akkor tett engedményeket a magyar kisebbségnek, amikor külpolitikai érdekei úgy kívánták. A hozzászóló Vincze Gábor szerint a tanulmányból hiányzott annak a meghatározása, hogy mi is a kisebbségpolitika. A szegedi egyetem történésze kijelentette: a Takács dolgozatában megjelenő, a többség által megfogalmazott kisebbségi türelmetlenség fogalma vitatható koncepció. Íjgyártó István, a HTMH elemzési osztályának vezetője szintén kritikailag szólt a tanulmányról, amelyből többek között kimaradt az alapszerződés körüli játszma megvilágítása, az RMDSZ és a Demokratikus Konvenció közötti kapcsolatrendszer mélyebb bemutatása. Törzsök Erika, a HTMH volt vezetője figyelmeztetett: az ilyen jellegű kutatásokban ügyelni kell arra, hogy Magyarország és szomszédai között rengeteg kölcsönös félreértés és fóbia létezik a kisebbségügy kapcsán. Törzsök úgy vélte, a dolgozat legnagyobb baja, hogy nem derül ki, milyen műfajban írta a szerző, szerinte ez csak sajtóelemzésként állná meg a helyét. A dolgozat tartalmával kapcsolatban leszögezte: ahhoz, hogy értsük Bukarest magyarságpolitikáját, mindig szem előtt kell tartani: ki van kormányon Budapesten. A konferencián részt vevő kisebbségi létben élő ember számára felvetődött a kérdés, hogy miért kell Budapesten újságcikkek alapján történelmi dokumentumot készíteni, miért nem vontak be olyan RMDSZ-szakértőket, akik e kérdés alapos ismerői? /Budapesten tanulmányozzák Románia magyarságpolitikáját, de nem tudni, hogy mi is az. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 8. - Gui Angéla cikkének átvétele a Szatmári Friss Újságból./ Megjegyzés: Dec. 3-án tartotta a Teleki László Alapítvány Hamberger Judit Szlovákia magyarságpolitikája 1989 novembere után és Takács Ferenc: A román kormányzat magyarságpolitikája 1989-1996 című tanulmányok vitáját /nem konferencia volt/. Guy Angéla láthatóan félremagyarázta a vitát, megállapításai nem helytállóak. /Ott voltam. Guy Angéla nem nagyon figyelt, késve jött be, előadás közben is kiment, nem lehetett képe a vitáról!/1999. január 26.Molnár Gusztáv a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a filozófia szakon szerzett diplomát. Első összetűzéseire a Securitateval ebben az időben került sor, mert Echinox c. folyóirat megjelenésével egyidejűleg Molnár Gusztáv egy magyar nyelvű lapot is ki akart adni. Az egyetem elvégzése után Bukarestben a Kriterion Kiadó szerkesztője lett, de párhuzamosan egy magyar értelmiségiekből álló kört szervezett, amelynek tagjai az ország különböző városaiban adnak egymásnak találkozót. Ezeken a találkozókon - saját szavai szerint - "a kommunizmus utáni korszakra készültünk fel, mert teljesen biztosak voltunk abban, hogy a kommunizmus össze fog omlani". Ezen tevékenység miatt 1987-ben elbocsátották a Kriteriontól, miután a Securitate házkutatást tartott nála, amely alkalommal több száz könyvet, kéziratot és hangaszalagot koboznak el tőle, amit máig sem szolgáltattak vissza. Ezután 1988-ban Magyarországra települt át. 1990-től kezdve egy évig főtanácsadói szerepkört tölt be a magyar kormány mellett a határon túli magyarok kérdésének szakértőjeként. Miután lemondott a kormány mellett betöltött funkciójáról, Molnár Gusztáv megkezdte tevékenységét a Teleki László Alapítványnál, kezdetben egy, a kisebbségek kérdését tanulmányozó projekt keretén belül, négy év óta pedig a regionális geopolitikával foglalkozó csoport vezetője. 1997 őszétől kezdődően a Babes-Bolyai Tudományegyetem vendégprofesszoraként a nemzetközi kapcsolatokról tart előadásokat a magyar tagozaton, ez év második szemeszterétől kezdve pedig a történeti geopolitikáról fog előadásokat tartani az egyetem román tagozatain. A személyéhez kapcsolódó viták akkor robbantak ki, mikor 1997-ben közzé tette Az erdélyi kérdés c. tanulmányát, amelyben Erdély autonómiája mellett foglal állást. Eredetileg a tanulmány a kolozsvári Magyar Kisebbség c. folyóiratban jelent meg, később lefordították angol és román nyelvre is. Florin Danciu és Marius Avram készített interjút Molnár Gusztávval. Kérdésükre Molnár Gusztáv kifejtette, mit ért erdélyi kérdésen. "Románia régebbi helyzete - privilegizált helyzete a két világháború között - megváltozott." "Létezik a geopolitikai közelség törvénye, amely szerint annak, aki közelebb van a centrumhoz, nagyobb esélye van a centrumhoz tapadni. E meggondolás alapján Magyarország Románia stratégiai partnerévé vált, Románia keretén belül pedig Erdélynek, akarva, nem akarva, kapocs- szerepe van. Ez az én véleményem, amellyel mások is, például Gabriel Andreescu is, egyetértenek." /Florin Danciu, Marius Avram: Molnár Gusztáv magyar politológus, Erdély autonómiájának híve szerint az erdélyiek megrövidítve érzik magukat fennsőbbrendűségük miatt. - Megjelent a Transilvania Jurnal /Brassó/, 1999. jan. 4-i számában, részben közölte a Magyar Nemzet /január 20./ Teljes fordítása: Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 26. - fordította Takács Ferenc László/1999. augusztus 19.Aug. 19-én nyitotta meg hivatalosan Orbán Viktor miniszterelnök a Határon Túli Magyarok Hivatalának új székházát. A Gellért-hegy oldalán levő épületet szépséghibája, hogy a Budapesten járatlan határon túli magyar számára nehézkes a megközelítése. Az átadási ünnepséget a hivatal elnöke, Szabó Tibor nyitotta meg, kihangsúlyozva, hogy a határon túliak is tekintsék magukat a ház gazdáinak, mely közös ügyeinket hivatott szolgálni. A rendezvényre 78 határon túli magyar személyiség - politikai és egyházi vezető - kapott meghívást: A Külügyminisztérium nevében Németh Zsolt államtitkár szólt az egybegyűltekhez, emlékeztetve arra, hogy ez alkalommal a Határon Túli Magyarok Hivatala fennállásának 10 éves évfordulóját is ünnepeljük. A Határon Túli Magyarok Hivatala a következő szervezeti egységekből tevődik össze: Elemző Főosztály - vezetője dr. Gyurcsik Iván, Dokumentációs, Sajtó- és Tájékoztatási Főosztály - vezetője dr. Bátai Tibor, öt területi főosztályból: Román Referatúra - vezetője Bálint-Pataki József, főosztályvezető helyettes Sagyebó László, főtanácsos Takács Ferenc; Szlovák Referatúra - vezetője Czimbalmosné Molnár Éva; Horvát, Szlovén, Jugoszláv Referatúra - vezetője Pirityiné Szabó Judit; Nyugati Magyarság - vezetője dr. Pusztaszeri László; Ukrán Referatúra - vezetője Tóth István, továbbá Koordinációs és Jogi Főosztály - vezetője dr. Szabó Csaba, Igazgatási Osztály - vezetője Horváth Sándorné, Gazdasági Főosztály - vezetője Katrinecz Lászlóné és a Mo-2000 Konferencia Titkársága - Keszthelyi Gyula vezetésével. Orbán Viktor miniszterelnök a nemrég elhunyt Wass Albert szavait idézve adta át a Határon Túli Magyarok Hivatala új székházát: "Jönnek majd újra boldog építők, és kiássák, ami odalent volt, s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot". Ünnepi beszédében a magyar kormányfő hangsúlyozta, a kormány változatlanul vallja, hogy "Magyarország polgárai a határainkon kívül élő magyarokkal együtt egy és oszthatatlan nemzet". /(Guther M. Ilona): Tíz év után önálló székházban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./2000. március 22.Barabás István az 1990-es marosvásárhelyi eseményekre emlékezett. Felidézte a Romániai Magyar Szó 1999. jan. 6-i számában napvilágot Takács Ferenc László A román kormányzat magyarságpolitikája, 1989. dec. 22.-1996. szept. 17. című krónikáját, ennek 2. fejezete éppen ezt a két hónapot elemezte korabeli dokumentumok, tények, szemtanúi vallomásai alapján, hogy lépésről lépésre mutassa ki a marosvásárhelyi események hivatásos diverzionistákra valló, módszeres előkészítését. Barabás István a korabeli sajtóból idézett. A marosvásárhelyi események 5. évfordulója alkalmából a Ziua 1995. március 15-én egész oldalt közölt a következő címmel: A Román Hírszerző Szolgálat keresztelője a marosvásárhelyi vérfürdő volt. Emil Barbu sorra vette az akkor még tisztázatlan részleteket, hogy eljusson a címben megfogalmazott következtetéshez. A Ziua feltette a kérdést: a hodáki pópa honnan tudta napokkal előbb, hogy híveit Marosvásárhelyre szállítják, ahogy azt Cofariu nyilatkozta a televíziónak? (Ettől kezdve szóvivőt adtak melléje.) A Ziua végkövetkeztetése: "A marosvásárhelyi összetűzésekre akkor került sor, amikor az új rendszer ellenzőinek száma növekedni kezdett. Akkor jött rá a Hatalom, hogy a nacionalizmus szításával megtarthatja pozícióit. A stratégia olyan jól bevált, hogy ma is sikerrel alkalmazza. Az öt évvel ezelőtti véres események kulcsát a Hivatalos Közlöny 1990. március 23-i számában találhatjuk meg: ekkor jelent meg a Román Hírszerző Szolgálat megalakítására vonatkozó határozat". Tovább lehetne idézni Barabás emlékezését, aki sok feledésbe merült cikket hozott fel bizonyításnak. /Barabás István: Az a március. Előhangok és utórezgések a sajtóban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 22./2002. október 31.Takács Ferenc román-magyar szakos tanár, 56-os veterán volt a meghívott vendége Aradon az októberi forradalomra emlékező műsornak, amelyet tegnap délután tartottak a Jelen Ház dísztermében. A rendezvényt az RMDSZ mellett működő, Reform Tömörülés, a pécskai Kálmány Lajos Egyesülettel közösen szervezte. Takács Ferenc szerint ezek a meghatározó események hozzájárultak a magyar nemzet összekovácsolódásához. Beszélt a régmúlt eseményről, a felvonulásról, a nyilvános kivégzésekről. Az előadás után a jelenlévők kérdezhettek a meghívottól, aki 1990 óta a Határon Túli Magyarok Hivatalának tanácsosa, jelenleg vezető tanácsosa. /Kiss Csaba: A pesti srácokra emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 31./2003. május 17.Máj. 16-án kezdődtek Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban a Páskándi-ünnepségek a költő 70. születésnapja alkalmából. Az irodalmi tanácskozás témája Páskándi, az ember (A költő létmodellje) volt. Megnyitó beszédet mondott Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke. Az előadók között volt Dávid Gyula, Bertha Zoltán debreceni irodalomtörténész, Szakolczay Lajos budapesti irodalomtörténész, Demény Péter kolozsvári író és Takács Ferenc László budapesti politikai elemző. Székelyhídi Ágoston az Erdélyi Szövetség, a Rákóczi Szövetség és a Tokaji Írótábor nevében emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Kötő Józsefnek és Muzsnay Árpádnak, az EMKÉ-ben kifejtett tevékenységük elismeréséül. Máj. 17-én Szatmárhegyen folytatódik a rendezvény, ahol felavatják a Volosin György vállalkozó által finanszírozott és Erdei István képzőművész által készített Páskándi-szobrot. /Elek György: Páskándi-ünnepségek 2003. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 17./2003. szeptember 27.A Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karainak nagy aulájában zajló kétnapos /szept. 26-27./ rendezvénysorozat témája a Kultusz, kultúra, identitás.Az előadók a kultuszkutatás és az irodalomtörténet jeles művelői, magyarországi, erdélyi magyar és román kutatók. A társszervező Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, Kallós Zsuzsa a kultuszkutatás fontosságáról beszélt, kiemelve, hogy az általa képviselt intézet e kutatási terület egyik bázisa. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének nevében Takács Ferenc, a kultuszkutató-csoport egyik alapító tagja azt emelte ki, hogy a rendezvény helyszíne mintegy húsba és életbe vágóan emeli ki az elhangzottakat. Az Ady-kultusz hatása az induló erdélyi magyar irodalom identitástudatára címmel tartott előadást Tapodi Zsuzsa. Pomogáts Béla irodalomtörténész Reményik Sándor kultuszáról beszélt. Az utolsó előadás vitát gerjesztett a hallgatóságban: Takács József A tér és az idő nemzetiesítése és a kultuszok témakörben értekezett. /Sarány István: Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Kultusz, kultúra, identitás. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 27./2006. október 28.Neveink múltjának és jelenének könyvtári szakirodalma van. Ezt tovább gazdagítják a föllendülőben lévő névtani kutatások. Tavaly jelent meg Murádin László Erdélyi magyar családnevek című névtani munkája; a Szabadság rendszeresen közli Asztalos Lajos hiánypótló helytörténeti sorozatát: Kolozsvár helynevei. Fontos B. Gergely Piroska értekezése is: A felekezetek hatása az erdélyi keresztnévhasználatra a reformáció és ellenreformáció korában (2003). És tavaly látott napvilágot az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XII. kötete, amely az előzőkkel külön szócikkrészekben becses XVI–XIX. századi személy- meg helynévi példát tartalmaz. /Kósa Ferenc: Takács Ferenc takács. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2008. november 4.Százhuszonöt személy, közöttük közel negyven máramarosszigeti pedagógus és 82 diák ellen emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA) az ország eddigi legnagyobb érettségi botrányában. A vádhatóság szerint egy máramarosszigeti magániskola /George Pop de Basesti Szakközépiskola/ vezetői 30 ezer eurót gyűjtöttek össze a diákoktól, és az összeg egy részét a vizsgáztató és felvigyázó tanárok megvesztegetésére fordították. A bírósági ügy magyar nemzetiségű tanárai tagadják, hogy csúszópénzt kaptak volna. „A kihallgatások során is elmondtam az ügyészeknek, hogy ártatlan vagyok, nekem nem is ajánlottak fel semmiféle pénzt” – mondta Pesek Szilárd Zoltán, Máramarossziget egyetlen magyar középiskolája, a Leövey Klára Gimnázium kémiatanára. Takács Ferenc, a Regele Ferdinand Gimnázium és a Leövey informatikatanára furcsállja, hogy miközben a felvigyázó tanárok ellen kevés bizonyítéka van az ügyészségnek, a vádiratból „eltűntek” vádlottak, és a vizsgáztatók közül csak egy pedagógus ellen emeltek vádat. /Rostás Szabolcs: Tagadnak a Leövey tanárai. = Krónika (Kolozsvár), nov. 4./2009. április 29.Május 9-én mutatják be a Kádár című filmet Cirkó József producer és Muszatics Péter rendező gondozásában; az egykori pártfőtitkár halálának huszadik évfordulóján készült az MTI fotótárából és a Magyar Televízió archívumából válogattak korabeli híradófelvételeket, sajtófotókat. A filmet gyártó produkciós iroda szerint „a Kádár-korszakról még ma sem él tiszta kép sokakban. ” A film nem vállalkozik az egész ellentmondásos korszak ábrázolására. A film készítői Pók Attilával, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főigazgató-helyettesével, a film szakértőjével kijelölték az interjúalanyok körét. Az interjúalanyok között szerepel Berecz János, Kádár János egykori munkatársa, Huszár Tibor, a Kádár-életrajz szerzője, Valuch Tibor, az 1956-os Intézet fiatal történésze, a Hétköznapi élet Kádár János korában című kötet írója, M. Kiss Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető professzora, Takács Ferenc irodalomtörténész, Miszlivetz Ferenc szociológus, Zinner Tibor A kádári megtorlás rendszere című könyv szerzője, valamint Pók Attila. /Kádár János árnyéka. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 29./2009. november 11.A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./2010. augusztus 31.Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte. A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.” A döntés jellege Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása. Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét. Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt. Horthy Miklós Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket. Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat. Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált. Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni. Holokauszt Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják. Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket. Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket. E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik. (folytatjuk) Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2010. szeptember 6.Khell Ödönre emlékeztek (Emléktábla- és kopjafaavatás)Szombat délután a Khell család, néhai vitéz Khell Ödön (1931—2009) tisztelői, barátai és a Gábor Áron Alapítvány kuratóriumi tagjainak jelenlétében a Szent Miklós római katolikus templomban a Máthé Ferenc plébános, címzetes esperes által szolgáltatott gyászmisét követően a tömeg a kilencablakos szülői ház elé vonult, ahol a hódmezővásárhelyi Ezer Nemzetség Alapítvány által adományozott Khell Ödön-emléktáblát dr. Grezsa István hódmezővásárhelyi önkormányzati képviselő és dr. Fazekas Özséb, a kerámia emléktáblát adományozó alapítvány elnöke leplezte le. A Gábor Áron Alapítvány néhai elnökének a közösség érdekében kifejtett áldozatos munkásságát a jó barát, dr. Grezsa István méltatta. Az emléktáblát Máthé Ferenc plébános áldotta meg. A kettős ünnepségen Bereck másik testvértelepülését, Tótkomlóst Takács Ferenc alpolgármester képviselte. A koszorúzás után az ünneplők a Gábor Áron-emlékház és ifjúsági turisztikai fogadó udvarára vonultak, ahol a tavaly nyáron a Földi István, Sombori Sándor és Gyárfás Jenő kopjafája mellé állított, a helybeli Bodó Csaba által készített monumentális kopjafát leplezték le. A kopjafánál Dimény Zoltán polgármester, Balogh András, a művelődési központ igazgatója, Tibád Sándor ny. történelemtanár, vitéz Rózsa József és Handra Kelemen, a Gábor Áron Alapítvány alelnöke méltatta a múlt év december 21-én elhunyt vitéz Khell Ödön életét és közel húszesztendős munkásságát, valamennyien három nagy megvalósítását, az egész alakos Gábor Áron-szobor felállítását, a Gábor Áron-emlékház és az ifjúsági turisztikai fogadó átadását emelve ki. A negyedik kopjafát vitéz Khell Ödön három gyermeke, Ödön, Levente és Melinda leplezte le, majd Tusa Anna Boróka Reményik Sándor Kövek zsoltára című költeményét adta elő. A kettős megemlékezés koszorúzással, egyházi áldással és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 9.Erdélyi Hívogató: Civilek ÉjszakájaVan egy hely Budapesten, az V.ker. Molnár u.5. szám alatt ahol az erdélyiek, az Erdély iránt érdeklődők rendszeresen találkozhatnak. Hírlevelünk címe, Erdélyi Hívogató szerint is ide várjuk mindazokat akik közösségre, kikapcsolódásra vágynak és az erdélyi műveltség, értékek ismerete is fontos számukra. Rendezvényeink változatosak, mindenki találhat igényeinek megfelelőt. Most a hónap fő eseményéről a Civilek Éjszakájához kapcsolódó rendezvénysorozatról adunk hírt. Aki pedig szorosabbra szeretné fűzni kapcsolatát az Erdélyi Magyarok Egyesületével csak írjon az [email protected] címre. 2011.09.10. Szombat CIVILEK ÉJSZAKÁJA Egyesületi kiadványok bemutatója (EME, ESZ) A tájékoztató során bemutatásra kerül Takács Ferenc, nemrég megjelent „Mihály Arkangyal Légiója” – azaz, amit a román Vasgárdáról tudni kell című kötete is. A szerzővel Vincze Gábor történész beszélget. A rendezvény lebonyolításában résztvevő szervezetek: Erdélyi Magyarok Egyesülete, (EME), Újrahasznosított Mesék Társasága/Erdélyi Magyarok Egyesülete, (ÚMT/EME), ClubNetCet Internetes Ismeretterjesztő Egyesület, (CNC), Civil Börze Club/ClubNetCet Internetes Ismeretterjesztő Egyesület (CBC/CNC), Villa Galamb Küküllő Közhasznú Egyesület (VGKKE), Magyar Olvasástársaság (MOT), Erdélyi Szövetség (ESZ), Regionális Humán Program Egyesület (RHPE), Tollal.hu Közéleti és Kulturális Magazin (Tollal.hu) Erdély.ma 2012. szeptember 15.Hétfőn indul a Határon Túli Magyarok FesztiváljaHétfőtől hat napon át zajlanak a Határon Túli Magyarok Fesztiváljának programjai Baranya megye több településén, a látogatók hagyományőrző és kézműves programokon, képzőművészeti kiállításokon, irodalmi és történelmi témájú pódiumbeszélgetéseken, szakmai fórumokon vehetnek részt. A két évtizedes hagyományokkal rendelkező Határon Túli Magyarok Fesztiváljának legfontosabb célja, hogy bemutassa a Kárpát-medence magyar tájegységeinek kultúráját, erősítse a nemzeti összetartozás eszméjét, valamint találkozási lehetőséget biztosítson magyar alkotó- és előadóművészek, szellemi műhelyek számára - közölték a szervezők az MTI-vel. A rendezvények a szervezők reményei szerint izgalmas és színes körképet nyújtanak a Kárpát-medence hagyományőrző és alkotó művészeinek, hivatásos és amatőr művészeti közösségeinek munkájából. Az idén a fesztivál programjain kiemelt szerepet kap a Drávaszög és Szlavónia népi kultúrájának és kortárs művészeti életének bemutatása. A programok között több kiállítás is helyet kap, így például Pécsen, a Pannon Magyar Házban hétfőn nyílik tárlat Vajdasági impressziók címmel Takács Ferenc festményeiből és Banka Gabriella kisplasztikáiból. Keddtől pedig a PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karán Látlelet címmel Sztrunga Erzsébet, Mánfai György és Hosszú István fotográfusok kiállítása tekinthető meg. A további programok között szerepel még például néptánc gálaest Kozármislenyben, szüreti mulatság Sombereken, valamint a Dióhéj Citerazenekar nagynyárádi fellépése. Szombaton a pécsváradi Fülep Lajos Művelődési Központban tablók, fotók, videók és makettek segítségével mutatják be a horvátországi magyarság hagyatékának egy szeletét. inforadio.hu 2015. október 23.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-banNéhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott! 1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor. A nagyváradi diákmegmozdulás A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!) A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük! A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára! Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba. Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.) Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.” A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték: (…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre. Tófalvi Zoltán (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 30.IV. Tájháztalálkozó TornyánLakodalmas szokások, vőfélyek Valamennyi eddigi, Tornyán megrendezett tájháztalálkozón ott voltam, mindegyikről csak szép, kellemes emlékeim vannak. Az idei azonban, érzésem szerint, az eddigieknél is jobbra, hangulatosabbra sikeredett – bizonyára nemcsak a (most is, mint máskor) mindent beleadó szervezők, a ProPirKult jóvoltából, hanem azért is, mert a mostanira maga a téma, a lakodalmi szokások is predesztinálta. A lagzi ugyanis – tekintsünk el az örömapák, örömanyák „elvesztett” lányuk, fiuk miatt elhullatott könnyeitől – alapvetően vidám, az egész közösséget „feldobó”, mulatós esemény – a valamikori „lakadalom” legalábbis feltétlenül ilyen volt. Nos, ha „igazi” lagzi nem is volt szombaton Tornyán (hiányzott, például, a menyasszony és a vőlegény), a ProPirKult tájházában az egykori, nagyszabású falusi esemény hangulatát, érzésem szerint, mAradéktalanul fel tudták idézni. A házigazdák, barátaikkal kora reggeltől dolgoztak azon, hogy a délutánra érkező vendégeket minden készen várja: a szépen gondozott, pázsitos-virágos udvaron felállított több sátor alatt az asztalok gyönyörűen megterítve (nem hiányzott róluk a jóféle szilvórium se), az üstökben pedig főtt a lakodalmas ebéd. S míg a házigazda fel nem eszmélt (és még gondosabban el nem zárta), az udvaron időnként átvonuló, a helyi szóhasználat szerint „oroszba” (orozva?, a gazda tudomása nélkül) költött japántyúkot is megcsodálhatta héttagú csibekíséretével... J. Péterszabó Ilona műsorvezető, tolmács felkérésére a közel tíz éve működő ProPirKult elnöke, a házigazda Tóth Piroska üdvözölte a vendégeket, köztük a Magyarországról érkezett battonyaiakat, dombegyháziakat, szarvasiakat, meg az itthoni pécskaiakat, nagyiratosiakat. Szintén házigazdai minőségben Suttyák András (egykoron maga is vőfély – helyi szóhasználat szerint vőfény) a valamikori lagzik néhány mozzanatát felelevenítve megjegyezte: sajnos, ma már kevés a fiatal, akiknek a hagyományokat, az egykor gondosan (bár olykor – ez alulírott személyes megjegyzése! – kissé sántító verseléssel) megírt szövegeket átadhatnák. A későbbiekben, mint egykoron a lakodalmakban, a főszerepet, a ceremóniamester tisztségét a vőfélyek vették át. A helybeli Takács Gábor elmondta a lagziba hívogató lefolyását, a lakodalom napján a menyasszonyos és vőlegényes háznál lezajlott búcsúztatót, az ünnepi menüt (a paprikás régebben birkából is készülhetett), a sütemények, torták feltálalását, a szakácsnék, a menyasszony és bolond menyasszony táncát, a kárlátót, körtáncot stb. – valamennyi esemény és gazdag beszédtéma volt a néha két-háromnapos lagzi után. A falujabeli lakodalmas szokásokról Kiss István volt nagyiratosi polgármester, Horváth Imre (majláthfalvi származású) gazdálkodó, a szarvasi Závoda Erika, a battonyai Takács Ferenc Viktor, a dombegyházi Kardos Péter, a pécskai (román szokásokról beszélő) Vasile Peri számolt be. Szinte valamennyi, sok-sok értékes adatot tartalmazó (de különösen a magyarországi Szarvas környéki, szlovákok lakta tanyák lakodalmas szokásairól szóló) előadásból kitűnt: az általában késő ősszel vagy kora tavasszal (tehát nem mezőgazdasági főidényben) tartott lagzi amolyan „össznépi”, az egész közösséget megmozgató, összekovácsoló esemény volt. Élmény volt a pécskai, most 79 éves Túri József egykori („mesterségét” negyven évig gyakorló) vőfély beszöszöntője a „lakodalmas menü” egyes fogásai előtt. Az igen jó színvonalú előadások, rögtönzött beszámolók sorába jól illeszkedett a Budapest-budakalászi pedagógus, néprajzkutató, Fehér Ilona bemutatója a (magyarországi) lakodalmakban használatos levestésztákról. Hatalmas gyűjteményéből, időhiány miatt, csak töredékeket ismertetett, de így is sikerült felhívnia a figyelmet egy nálunk, tudomásom szerint, igen kevéssé kutatott témára. És egy „művészi mozzanat”: láthattunk, hallhattunk Tornyán egy pécskai, nemrég alakult citerazenekart. Ha nem hallottak róla eddig, nem nagy szégyen: e sorok írója is először látta őket. A témára visszatérünk. A feltétlenül sikeres tornyai tájháztalálkozó lebonyolításához a Pécskai Polgármesteri Hivatal (Tornyán is voltak képviselői), valamint a Communitas Alapítvány járult hozzá. Nem utolsósorban pedig azok a helybeliek (a Bozóki, Takács, Köles, Gyuricza család), akik, amelyek nélkül egy ilyen összejövetel megrendezése elképzelhetetlen lenne. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 16.Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.) Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt? Nem könnyű a feladat. Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk. Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók. Vegyük őket sorjába. Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi. Romániai eseményekről Budapesten A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben. Visszaemlékezések A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe. Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára. A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát. Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 7.Hetvenöt év az igazság útjánKamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik. A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először. Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával. Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni. Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel. Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra. Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja. Az igazságot kereső A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron. Bátorság és politikai éleslátás S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt. Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül. Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó. Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá. A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-26
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
